Elfogult vagyok Kepes András valahai Desszert című műsorával: tizenöt évvel ezelőtt épp az egyik adást nézve jelezte bentről magzatom, hogy itt az idő, futás a kórházba, mert születni készül. Emlékszem az érzésre, hogy miközben fájdalomhullámok öntöttek el, a szemem még mindig a képernyőre ragadt, s reménykedtem, hogy a csituló időkben oda tudok figyelni a mondatokra, az egyik vendégként ott szereplő Cserhalmi György sokat eláruló tekintetére, egy-egy gesztusára.
Desszertfan vagyok, minden értelemben. Telitalálat volt már a címválasztás is, hisz általában mire az étkezés e fogásához érünk, túl vagyunk előételen, levesen, főétkeken és salátákon. Ha úgy tetszik, mögöttünk van már az ismerkedési, kóstolgatási, belemerülési bonyolult szakasz, s immár lecsitulva, megbékélve tudunk egymás szemébe nézni. Egy marha sült felett még összecsörrenhet a kés, a villa, de a lágyan remegő csokiszuflé, a titokzatos Opera-szelet vagy a még oly egyszerű gesztenyepüré, madártej nem tűr meg efféle disszonanciát.
Kepesben az volt a zseniális, hogy egy asztalhoz ültetett eltérő nézetű, eszmerendszerű, világlátású embereket, komolyat és bohémet, művészt és politikust, kukást és professzort, elegánsat és lazát, istenfélőt és ateistát. Aztán mire az édességhez értek, megtanulták egymást, s ha nem is fogadták el a másik álláspontját, de immár látták annak okát, értelmét. Talán hasonló lehet a hitvallása a Borvacsora című, a magyar egyvonalason nemrégiben indult műsornak, amely tájakat, ízeket és történeteket ígér.
Mintha a koreográfiát is a hajdani Desszert ihlette volna, még a meghívott vendégek száma is ugyanannyi: három. A bemutatás hasonlóképp indul, mindegyik vendégtől bevágnak egy-egy mondatot, majd a narrátor röviden bemutatja a megszólalót. Új színfolt, hogy a meghívottak egyike borász, aki képviseli az adott borvidéket, Csongrádit, mátrait, vagy mint legutóbb: az Egrit. Így aztán nemcsak sorsokat ismerünk meg, hanem borokat is, ámbár ez utóbbi sajnos olyan műfaj, amelyet nem lehet vizuálisan értelmezni, közvetlen szem, orr, száj, nyelv, torok és nem kevésbé lélekkontaktus kell hozzá.
Másképp hogyan is értenénk meg Hamvas Béla szavait, miszerint „minden borban kis angyal lakik, aki ha az ember a bort megissza, nem hal meg, hanem az emberben lakó megszámlálhatatlanul sok kis tündér és angyal közé kerül. Amikor az ember iszik, az érkező kis géniuszt a már bent lévők énekszóval és virágesővel fogadják. A tündérke el van bűvölve, és az örömtől majd meggyullad. Az emberben ez az örömláng árad el, és őt is elragadja. Ez ellen nem lehet védekezni. Ezért mondom, hogy egy pohár bor az ateizmus halálugrása.”
Szép a díszlet, polgári, ahogy az dukál. Csendesen zörren össze villa és tányér, halkan suhannak a pincérek, lágyak a fények, elegáns, okos emberek beszélgetnek: Gyarmati Andrea, Kentaur és dr. Lőrincz György. Tartalmasan telik el a szűk éjjeli óra, gusztáljuk a báránycombot, emlékeinkből idézzük a szóban forgó furmint, bikavért vagy az új sláger, az egri csillag ízét (és nagy önuralommal nem bontjuk ki rubinvörös egri szarvasvadász palackunkat, amelyet hűvösebb napokra tartogatunk).
Kellemes műsor ez, még Nagy Sándor műsorvezetőt is tudjuk dicsérni, mert nem tudálékos és tolakodó, bár időnként néha mintha kissé modoros lenne. Egyfajta kohézió azonban nagyon is hiányzik innét. Három vendég van jelen, s önmagában mindegyikre érdemes figyelnünk. Ám mégsem jön létre az, amiért Kepes műsorát még tolófájások közepette is muszáj volt nézni. A kapcsolat.
