Kepes András valószínűleg még úgy is az egyik legnépszerűbb televíziós ma Magyarországon, hogy évek óta nincsen képernyőn. Mindez persze lehet ugyanúgy előny, ahogy hátrány is, hiszen bár marketingszempontból kétségtelenül hasznos, ha valakinek ismert arca-neve van, a tapasztalat ugyanakkor azt mutatja, hogy a késztermékben nem mindig van köszönet. Kepes mindenesetre kiváló mesélő, szimpatikus figura, aki ráadásul saját bevallása szerint mindig is könyveket akart írni, csak valahogy az évek során elsikkadt a dolog. Akárhogy is, ennek meg a kiadó gondos felvezetésének köszönhetően kétségtelenül nagy várakozás előzte meg első irodalmi próbálkozását.
A Tövispuszta három család, pontosabban három fiú életét követi nyomon: Veres Isti útját a mélyszegénységből fociremények és hegedűszólamok kísérik, hogy azután némi vargabetű és a világháború vége után, testileg-lelkileg megnyomorodva végül az ÁVH-nál kössön ki. A zsidó Goldstein Dávid továbbtanulási terveit a numerus clausus húzza keresztbe, Pestre kerül, ahol csak a vakszerencsének köszönheti, hogy nem lövik a Dunába. Az arisztokrata Szentágostony Pálnak közben pedig minden megadatott, ami a másik két fiúnak nem, jólét, külföldi tanulmányok, egy szép és kényelmes jövő ígérete, a háború után azonban fényesnek induló londoni karrierjét sutba vágva mégis hazautazik.
A három férfi sorsa – végigkacskaringózva a huszadik század magyar történelmén – hol összefonódik, hol szétválik. Egyetlen biztos pont van az életükben, Tövispuszta, ahová időről időre vissza-visszatérnek. Igaz, életútjukat követve ellátogathatunk a háború alatti Párizsba, az ötvenes évek Amerikájába, az ostrom szaggatta, forradalom hevítette, majd a szocializmus mindennapjaiba szépen lassan beleszürkülő és -fásuló Budapestre is. Bekukkanthatunk a fiatal értelmiségiek által valamiféle fura egzotikumként kezelt cigányputriba, rácsodálkozhatunk az erdélyi havasok kalibáira, alámerülhetünk a nyolcvanas évek undergroundéletébe, és részesei lehetünk egy tövispusztai Gárda-tüntetésnek is.
Kepes András nagyot merített, hiszen egyik szereplője bőrébe bújva (akinek identitását a szerző csak a könyv végén fedi fel) próbál valamiféle képet adni arról, hogy az egyes ember, a maga valójában, vagy ha úgy tetszik, legbelül, ott, a legalsó szinteken, hogyan próbálta túlélni a történelem változásait. („Ne hidd ám, hogy ti ártatlanok vagytok! Csak fiatalok. Még a bűnbeesés előtt!”) A könyvet bátran egy olyan ember kezébe adnám, aki előtt nem ismert a huszadik századi magyar történelem, hiszen kevésből is kitűnik, hogy a szerző valóban felkészült, és vélhetően alapos kutatómunkát végzett írás előtt, közben.
Nem részrehajló, nem foglal állást, szereplői pedig korántsem csak feketék vagy csak fehérek. Érezni, hogy a szerző le akart merülni egészen az ok-okozati összefüggések legmélyére, és rámutatni arra, hogy milyen erők, tapasztalatok, félelmek lökték az egyes egyént a később hibásnak vagy akár végzetesnek bizonyuló döntések felé. A könyv ugyanakkor nem mentes a közhelyszámba menő mozzanatoktól sem, így nagyon képeslapszerűnek és valahol unalmasan kiszámíthatónak éreztem, amikor egyik hősünk Párizsban croissant-t reggelizik (mi mást?), a zsidó Goldstein Dávid pedig Pestre költözvén Újlipótvárosban telepedik le (hol másutt?).
Mindent összevetve a könyv első harmadával szemben végig olyan érzésem volt, mintha nagyon csikorognának még a kerekek. Nem igazán akar beindulni a sztori, a szerző sokszor inkább leír, mint bemutat (nem nagyon tudok például mit kezdeni az olyan jelzős szerkezetekkel, mint a „nem igazán jó mozgású Dávid”), és mintha nem nagyon találná a helyét a saját maga által kreált világban.
Pedig jó szokásához híven történeteket mesél, sztorizik, sztorik füzérét nyújtja át az olvasónak, a varázslat azonban mégis elmarad.
A szerző, úgy igazán, a második világháborút követő eseményeknek, különösen pedig az ötvenhatos forradalomnak és az azt követő időszaknak a bemutatásánál talál rá a saját írói hangjára, és onnantól kezdve van valóban elemében. Külön kiemelném azokat a részeket, amelyek a nyolcvanas évek fásultságából kitörni igyekvők próbálkozásait igyekeznek visszaadni, meg persze a rendszerváltással kapcsolatos remények felvillanását, majd kihunyását, és azt a sor apró bonmot-t, amelyeket csak az ismerhet, akinek már vannak valós emlékei erről a korról.
Ha az egyszeri recenzens valamit halkan megjegyezhet, igazából ezzel a „hanggal” kellene folytatni legközelebb, mert hogy lesz legközelebb, abban különösebben nem kételkedem.
